Életközeli élmény

VIGYÁZAT! Ez a bejegyzés túl sok részletet tartalmaz ahhoz, hogy ne legyen unalmas a nyájas olvasó számára, de itt az volt a lényeg, hogy én ne felejtsem el az érzést, és a nyájas olvasó most is, mint mindig, csak a második lehetett.
A helyszín: Bronte, az időpont: túl rég, hogy emlékezzek rá (néhány hónapja volt, amikor még nem voltam PROFI szörfös :) ).

Már jó ideje néztem a hullámokat. Láttam, hogy olyan 2-3 méter közöttiek, tehát az én tudásomhoz túl nagyok, de azért gondoltam, hogy legalább egy kis duck-dive gyakorlásra jó lesz, meg hátha egy-két hullámot is elkapok (nagy hullámot elkapni természetesen sokkal jobb érzés, mint egy kisebbet, nem is beszélve az adrenaline-rush-ról :)

Szóval nekiszaladtam, és elég jól is vettem az akadályokat kifelé, viszonylag gyorsan átjutottam a tényleg méretes hullámok alatt, és kiértem a line-up-ra (az a hely, ahol még nem törik a hullám, ezért ott gyülekeznek a szörfösök, hogy a megfelelő hullámra ráevezzenek). Gondoltam pihenek kicsit, és aztán bemegyek (mert akkorra már észrevettem, hogy ehhez még tényleg gyakorolnom kell) de azonnal észrevettem, hogy eszetlen erős a rip (a rip tengeri áramlat, ami a parttól elfele áramol).

Zoli figyeli a lezárt Bronte hullámait (nem látszik annyira durvának, de érdemes összehasonlítani a hullámokat a házakkal):

Ismeretterjesztő intermezzo: A törésnél a sziklákon átbukó hullámok nem tudnak alul visszafolyni (mert ott vannak a sziklák), ezért befolynak a középső, homokos részre, és ott egyesülve visszatérnek az óceánba. Nagy hullámzásnál ez a sodrás kb. olyan erős, mint a Tisza ott, ahol a kis Túr siet beléje. Aki nem látott még ilyet, annak nehéz elképzelnie. Iszonyú erős tud lenni, gyakorlatilag egy láthatatlan folyó alakul ki az óceánban. Két dolgot nem szabad csinálni, ha az embert elkapja a rip:
1) Szembe evezni vele, mert nagy hullámzásnál esélyed sincs hogy előre haladj, ezért szép lassan elfáradsz, kifingasz, aztán meg kivisz az áramlat a nyílt vízre, aztán abból mindenféle bajod származhat. Már ha deszkával vagy, persze, mert úszóként ha elfáradsz, akkor ugye megfulladsz.
2) Pánikolni - Zoli már három embert mentett ki ilyen szituból. Az egyik esetben a bodyboardos srác a pánik miatt annyira kapaszkodott a board-jába, hogy nem volt képes integetni az életmentőnek, hogy mentsék ki. Ezért Zoli tologatta ki a saját boardján.

Mivel tudtam, hogy mit kell csinálni ha elkap a rip, meg már sokszor tapasztaltam, ráadásul Bronte-t ismerem is, nem szartam be, elkezdtem a parttal merőlegesen evezni, hogy kiérjek a sodrásból és aztán szépen kievezzek a partra. A probléma ott volt, hogy a rip rézsútosan vitt ki. A part déli oldala tele van vízalatti, és -fölötti sziklákkal, tehát arra nem tudtam evezni, mert a 2-3 méteres hullámok a sziklákkal számomra kedvezőtlen módon működnek együtt. Így csak a beach közepe felé tudtam evezni, de itt sajnos egy súlyos hibát követtem el (amire persze csak utólag jöttem rá): mivel a sodrás rézsútosan vitt kifelé, ezért nekem arra merőlegesen, azaz egy kicsit a nyílt víz felé kellett volna eveznem. Azonban amikor a háborgó tenger visz a nyílt víz felé, nehéz meggyőznöd magad arról, hogy az tesz neked jót, ha még kijjebb evezel. Úgyhogy sajna a parttal párhuzamos irányban eveztem, ami nem járt túl sok eredménnyel. Azaz kezdetben igen, mert az elején még jó erőben voltam, és a nem tökéletes irány dacára sikerült a line-upig eljutnom kétszer. De sajna itt is hibát követtem el: azonnal a deszkára feküdve el kellett volna kapnom egy hullámot, és a part felé bodyboardoznom. Viszont a hullámok NAGYON nagyon voltak, én meg be voltam szarva, úgyhogy ehelyett az "ok, a következőt elkapom" taktikát választottam, amivel kb. 30mp-alatt megint kint találtam magam a rossebben.

Ezt folytattam néhány alkalommal, kb. fél órán keresztül, amikor éreztem, hogy kezdek nagyon fáradni. (Azt kell elképzelni, hogy kb. gyorsúszásban úszol -eddig- fél órát folyamatosan). Szóval kezdtem fáradni, és egyre messzebb kerülni a parttól. Ekkor jutott eszembe először az a (szó szerint) bénító gondolat, hogy "tényleg, MI VAN, HA NEM TUDOM MEGCSINÁLNI??" Először még csak ebben a formában, nem ment tovább a gondolat, csak szépen éreztem, hogy gyengülnek a karjaim, amikor ez a bizonytalanság rámkúszik.

Összekaptam magam, és minden erőmet összeszedve nekiálltam megint erősen evezni. Na amikor így sem sikerült a többi szörfös közelébe kerülnöm, akkor tört el valami, és azt mondtam, hogy az életem fontosabb, mint a büszkeség, és elkezdtem a legközelebbi (kb. 30 méterre levő) srácnak integetni, aki mintha talán vissza is integetett volna. Pontosan nem láthattam, mert 1mp-ig láttam, kettőig nem, ugyanis a hullámvölgyben még a partot sem lehet ilyenkor látni, magyarul én sem vagyok látható sem a partról, sem a line-upról. Szóval a srác talán visszaintegetett, talán nem, de nem adta jelét annak, hogy vágja, hogy nem tudok kijutni.

Ilyenkor jött megint egy addig soha nem tapasztalt érzés: úgy gondoltam, hogy ha most nem jutok ki, akkor jó eséllyel kisodor a rip a nyílt vízre, és egy óceáni áramlat segítségével meg sem állok a láthatárig, ahol majd 2-3 nap haláltusa után elmúlok, vagy a cápák megesznek, ki tudja. Na ez még nem a sokkoló érzés, hanem a következő: mivel már kb. 40 perce eveztem egyfolytában, annyira kimerültem, hogy nem tudtam tovább evezni, ezért abbahagytam az evezést, az előbbi jövőkép dacára!! Képzeljétek el, hogy a kimerültségnek ez milyen szintjét jelentheti :) Szóval szépen lassan (gyorsan) sodródtam kifelé és dél-felé.

A nagy parti sziklák vonaláig kisodródni nagyon félelmetes érzés (ezeket a parti sziklákat láthatjátok a fotón Zoli fejétől balra), mert egy pici deszkán ülve (ami elsüllyed alattad, mert kb 30 liter a vízkiszorítása) észreveszed, hogy milyen kis hangya vagy az ott jelenlevő többi erőhöz képest. Na, amikor a szikláknál már száz méterrel kijjebb vagy, és már nem a parttal vagy szemben, hanem az 50m-es parti sziklákkal, akkor ez az érzés már megsemmisítő. Főleg azért, mert ismerem a vízimentők viselkedését ilyen helyzetekben: ha erős a sodrás, mindenkit azonnal (kb. 5 perc alatt) kihoznak a vízből, ugyanis az áramlatok az első számú haláleset a partokon, kb. 100-szor gyakoribb, mint a cápa, meg egyéb támadás. Szóval nagyon komolyan veszik. Amikor már nem nagyon láttam a part homokos részét, ráadásul a hullámzás miatt csak néha láttam a partot egyáltalán, jogosan gondolhattam, hogy a vízimentők szimplán nem vettek észre.

Ezért gondoltam, hogy az egyetlen esélyem, hogy a parti sétány tetején sétáló túristáknak próbálok jelezni. Fütyültem iszonyú hangosan (persze tök értelmetlen), meg integettem. Megnéztem, hogy ők még épp olyan messze vannak, hogy ha integetnének, akkor én látnám azt, úgyhogy bíztam benne hogy sikerül. Persze senki nem vett észre. Végső kétségbeesésemben már a deszkát lóbáltam a fejem fölött, de ez is eredménytelen volt.

Ilyenkor már úgy gondoltam, hogy nemcsak reális esélye van, hogy meghalok, hanem hogy -mivel minden kijutási lehetőségem megszűnt- sajnos ennek az esélye lényegesen nagyobb, mint annak, hogy túléljem. Na ez egy szar érzés. Nehéz leírni, de nagyon kemény. Azért is írom le ezt az egészet ilyen részleteiben, hogy sose felejtsem el. Amikor csak azt érzed, hogy bárcsak egy álom lenne, és most felébrednél. Meg hogy milyen sok mindent szerettél volna még csinálni az életben. Azt kell hogy mondjam, hogy kifejezetten szomorú voltam, hogy láttam ennek a (nagyapám szavaival) szépreményű gyereknek a végét.

Arra azért büszke vagyok, hogy ezzel a tudattal sem pánikoltam, pedig időről-időre fizikailag éreztem, ahogy a testem kezdene pánikolni, elgyengülni, és nekem erővel kell visszanyomnom a folyamatot.

Igazából nehéz felidéznem, mert amikor a legmélyebbre süllyedtem, akkor hallottam meg a kiáltást. Először nem láttam semmit a hullámoktól, de aztán megláttam a ski-s életmentőt, ahogy evez felém (jellemző, hogy akkor láttam meg a kb. 3 méteres deszkájával, amikor már úgy kb. 20 méterre volt tőlem)

Ezt az érzést is nehéz leírni, de nagyon hasonló ahhoz, amikor egy rémálom tényleg véget ér, és felébredsz, minden egyszerűen pompás lesz, eszméletlen boldogságot nyújt minden apróság! Amikor hazamentem később pl. tök nagy örömöt okozott, hogy ha akarok, akkor csak simán felkelek a kanapéból, és kimegyek a konyhába, és ezt megtehetem amikor csak akarom, tök egyszerű. :) Nem tudom miért volt ez olyan nagy öröm, de az volt. Szóval beszélgettem a sráccal, mondtam hogy bocs, meg milyen gáz ez, mondta hogy nem gáz, ő ezért van itt, és milyen jó, hogy nem vagyok félhalott, akkor milyen nehéz lenne kivinni, meg hogy nem én leszek az utolsó a mai nap, mert az iszonyú sodráshoz most erős, és ugyanolyan irányú szél is párosul. Mondta hogy megvárjuk, amig ideér Bondi-ról a jet-ski, addig csak pihenünk.
A jet-ski meg is érkezett, annak a vezetője is végletesen nyugodt volt, látszott, hogy ezredszerre csinálja a dolgot, meg se dobban a szíve tőle. Persze amikor aztán félig a vízben hasalva a jetski úgy 50-60-nal kivontatott a partra folyamatosan tartva a sebességet, hogy a két hatalmas hullám között a völgyben haladjunk, akkor azért megint helyreállt az adrenalin-szintem, de más esemény akkor már nem történt. Kimentem a partra, leültem Peri mellé, aki mondta, hogy már gondolta is, hogy lassan utánanéz, hogy mi lehet velem, mert régóta kint vagyok :)

A történetnek még ennyi utóélete volt, hogy a magyar buliban Darling Harbour-ban néhány nappal később Csabi (akivel akkor találkoztam először az eset után) azzal köszöntött, hogy hallom Bronte-n kimentettek a vízi mentők. Tekintve hogy Sydney egy 4 milliós város, kicsit meglepő, hogy a kb. 5 közös ismerősből valaki pont ott volt a parton, amikor ez történt :)

Na, hát ennyi.

Bangkok, második nap

Előszó: Nem mindig volt jókedvem, úgyhogy a nyelvezetért előre is elnézést a mimózalelkűektől. Az írás meg egy kicsit szétesett, amilyen én is voltam akkoriban, napi 2-3 óra alvással. Jellemző az is, hogy ezt a bejegyzést kétszer írtam meg, a második alkalommal szimplán azért, mert nem emlékeztem, hogy egyszer már megírtam egy nappal azelőtt :)

Kinyitom a szemem, az ágyban fekszem a szállodai szobában. A szobának csak egy licht hofra van ablaka, onnan szűrődik be némi fény. Félálomban még az hittem, hogy hallucinálok, de nem: tényleg amióta felébredtem egy csávó üvöltését hallom. Hirtelen beugrik, hogy ma folytatódnak a tüntetések. Juhuuuuuu! :) Tegnap 2-300 ezer ember volt a taxis szerint, ma többet várnak. Megnézem az interneten, hol van Grand Palace, azt nekivágok a városnak. Kíváncsi vagyok mennyire súlyos a helyzet :)

Ahogy számítottam, Bangkokból elég volt egy nap, bár Joci tanácsainak hála, ez egész érdekesen telt, megnéztem ugyanis a Grand Palace-t (mindenkinek ajánlom), ahol a smaragd (jáde) Buddha is van,




meg hajókáztam egy csomót a folyón, aminek még a nevét sem tudom - ennyit a felkészültségemről. Csináltam sok-sok fényképet, meg videót, bár egyik sem hiteles - egyik sem rögzíti a szagokat. Nem tudom, hogy ez csak a tüntetések miatt van-e, de az egész putri városra jellemző a pisa- és a szemét szag állandó harca a domináns címért. A harc nem ért egyértelmű véget, de azt elérte, hogy nem ettem egy utcai árusnál se (amúgy se szeretem a thai kaját). Szégyen szemre európai kaját ettem csak. Mondjuk azért leszarom, szerencsére.

Vízparti luxusingatlanok:

Ötödik elem fíling:

Egy cigány telepet, egy kórházi elfekvőt, és a józsefvárosi kínai piacot beteszed egy turmixgépbe, összeturmixolod, majd megiszod, és ezután az egészet ráhányod egy szeméttelepre. Na ekkor kapod meg Bangkokot. Azaz azt a részét, ami nem a királyi palota, és nem az üzleti negyed. Ennyi.

De előjött az egyedül utazás hatalmas előnye: eljutottam olyan helyekre, ahova mással nem igazán tudtam volna. Pl. az egyik felüljáró melletti sikátorból kiindulva megtaláltam az "igazi" helyi lakosokat, akik általában földszinti, közvetlenül a sikátorba nyíló szobákban laknak, a földön ülnek vagy fekszenek, és nézik a tévét. A házak iszonyúan lepusztultak, és látszik, hogy amikor építették őket, akkor is szarok voltak, tiszta kommunista nagyváros. Nagyon kemény, nem is mertem lefotózni, örültem, hogy élve kikerültem onnét. Minden tele van ennek a szemüveges fasznak a képével, meg persze a pénzeken is ő van. Az albumban van róla kép, ide már lusta vagyok kirakni. Azt sem tudom amúgy, hogy kicsoda, és le is szarom. De nyilván a király, vagy valami ilyesmi.

Bangkoki lakóház (amit még le mertem fotózni):

Szintén nem keveredtem volna éjszaka a vörös ingesek tüntetésének közepére, ha nem egyedül vagyok. Azoknak, akik szatyorban élnek, és nem értik hogy miért nem: ezek közül a kedves emberek közül lőttek le néhány tucatot múlt szombaton a katonák, húszan bele is haltak a sérüléseikbe. Na, hát ezért nem. Mondjuk az is igaz, hogy ezek a kedves emberek nem a tévé székházat ostromolták meg, hanem a királyi palotát! :D

Tüntetők, szép házak:

Vörös ingesek nappal (itt azért helyreállt az adrenalin-szintem):

Vörös ingesek éjszaka:

Katonák nappal:

És éjszaka:

A 2006-os pesti utcai zavargásokhoz képest (ahol csak azért voltam természetesen, mert arrafelé lakom, és máshogy nem tudtam volna hazajutni) valahogy egy furcsa bizsergést ad az, hogy a szemben álló pajzsok mögött nem rohamrendőrök vannak, hanem katonák. Igazából nagyon hasonlóan néznek ki, csak az utóbbiaknak gépfegyverük van, nem gumibotjuk, és azért jártak iskolába, hogy tudjanak embert ölni ügyesen, hatékonyan. Mondjuk ezek legalább nem kergettek végig a fél városon zárt alakzatban (három héttel később azért megtették, és lövöldöztek is, csak akkor én már ügyesen itthon voltam)

A tüntetés forgatagában elmerülés akkor lett különösen vicces, amikor áramszünet miatt koromsötét lett az utca (amúgy a közvilágítás kb. olyan erős itt a négysávos sugárutakon, mint Akarattyán a Csaba utcában).

Átéltem izgalmas perceket autópálya méretű felüljárók alatt a sötétben botorkálva is, vagy amikor a palotát fényképeztem éjszaka egy fél kerület méretű murvás területen elszórt szemét- és emberkupacok között, akik a szónokot hallgatták a kihelyezett hangfalakból. Na ekkor is áramszünet volt. Koppány, Joci, Norbi: Nem, akkor már nem hallgatták a szónokot, mert áram nélkül nem működtek a hangfalak. :P

Palota éjszaka:

Eszembe jutott néha, hogy "a véletlenek milyen fura összejátszása kellett ahhoz, hogy én itt kössek ki?" :) Amúgy a szónok jó fej volt, néha még jóízűen röhögött is, erre az egész tömeg, és persze én is :). Bár éjszakára azért berekedt. Annyira vicces volt hallgatni a beszédeket úgy, hogy még annyit sem értettem, hogy igen vagy nem. :) A vörös ingesek közül meg nem egy rám köszönt - biztos azt hitte, hogy én is támogatom őket, a nyilván messzi hazámból. Ja, és egy csávó konkrétan megkért, hogy hadd fotózkodhasson le velem (meg a napszemüvegemmel, gondolom :) - természetesen igent mondtam, nagyon örült :)

A palotáról már írtam, az üzleti negyed meg pont ugyanolyan, mint akármelyik "nyugati" társa: magasvasút, a szerelvényekben plazmatévével, plázák külön Quiksilver, Armani Exchange, stb. boltokkal, meki, toronyházak, ilyesmi. Ezért nem érdemes idejönni.

Van viszont még egy érdekes rész: a folyó mentén kb. nyomortelepek vannak, de ezeket néhol megszakítják a felhőkarcolók, amik jórészt lakóépületek. Ott állnak szépen a vízbe félig beomló putrik kellős közepén. Kemény.
A másik ilyen egyedi színfolt szintén a felhőkarcolókhoz kapcsolódik: két olyan épületet is láttam, ami legalább 30-40 emeletes (azaz otthon ekkora épület nincs is) de valamilyen okból (befektető kifeküdt pl.) az építkezés félbemaradt, ezért ott áll a betonszerkezet, amit a csövesek meg a helyi graffitysek vesznek birtokukba. Elképesztően cyberpunk fíling, ha érted, mire gondolok...

Cyberpunk:

Hazaérve a szállodába megmártóztam a medencében, ami a tetőn volt, és kifejezetten hangulatos egy létesítmény, majd tettem még egy kísérletet, hogy megtaláljam azt a negyedet, ahol a kulturáltabb túristák vannak, hátha megnézhetek egy tradicionális fingernail táncot, de mivel ez a tuk-tuk sofőr, és alkalmi tolmácsa (ők ketten voltak a pozitív csalódás ebben a városban) negyed órás párbeszéde alapján sem sikerült, inkább hazamentem aludni úgy 2 órát.

Tuk-tuk:

Kicsit kevés az alvás

Utószó: Éjjel kettő van, és 154 (!!!) képet töltöttem fel ebbe az albumba, és majdnem mindegyikhez van magyarázat is. Úgyhogy elég a hisztiből, és aki nem nézegeti meg a fotókat, az ne kerüljön a szemem elé! :)

Sydney-Bangkok

Tehát. 2010. március 13-át írunk.

Uccsó nap még Gáborral meg Zolival szörföztem egyet Bra-n, előbbivel most először :) Aztán Gábor (nem ő, hanem a másik) kivitt a reptérre, ami nagyon kedves volt tőle, és így nem kellett a tömegközlekedéssel szopnom. Kifelé még egy utolsó pillantást vetettem Bra-ra - ez hiányozni fog :(

Búcsú Bra-tól:

Aztán kb. minden rendben ment. Nem emlékszem már igazából az útra. Valami svéd csajok mellett ültem bent az ablaknál, de nem volt para, néztem sok tévét. A hely elég kicsi volt ugyan. Sajna most pont ugyanolyan helyem lesz a jumbo-n, ami egy 14 órás úton azért már elég fosi.

Repülési adatok táj nyelvleckével:

Na szóval megérkeztem Bangkokba. A bevándorlásnál már kapásból szoptam, ott húztak le, ahol tudtak. Visa on arrival – 1000 baht (6 rongy), fénykép nincs? Azt is csináltass hozzá. Éjjel fél 12-kor, 9 óra repülés után. Eléggé ideges kezdtem lenni, úgyhogy megpödörtem a bajszomat, és a legidiótább vízumképet csináltattam magamról (emiatt két hét múlva alig akarnak majd beengedni megint Bangkokba :) )

Túlélőcsomag:

Utána még 1 óra sorban ülés, de legalább közben megnéztem a Brüno-t, ami nagyon vicces volt. Sok táj fasz. Mindegyik katonajelmezben, mindegyiken legalább két sor kitüntetés. Mint az igazi kommunistákon. Nem csoda, hogy egy valaha nagy kultúrát sikerült ilyen szartengerré silányítani, mint Bangkok.
A reptér amúgy a világ egyik legnagyobbika, egészen hihetetlen hosszú ideig tart egyik helyről a másikra eljutni, pedig mindenhol mozgó járdák vannak (pl. a géptől a vízumig 7 darab mozgó járda vitt el).

Ezek után fogtam egy taxit, ami bevitt a városba egy kb 5 sávos nyílegyenes autópályán. A város sötét, mindenhol emberek fekszenek az utcán, nem valami bizalomgerjesztő. Aztán végre beérünk a szállodába, azaz csak az utca elejére, mert sétálóutca (ugyanez visszatér majd Balin is ) Úgyhogy a 300 kilónyi cuccommal besétáltam a Khaosan Road-ra, ami a backpacker túristák itteni központjának számít. Igazából csak egy koszos utca százezer bazárossal.

Így néz ki:

Elértem a szállodába, ami egész csinos volt, a szobám úgy 1x1m-es. A csajszi azonnal megpróbált átverni néhány százassal, aztán amikor nem sikerült, akkor megint megpróbálta. Mindehhez végig mosolygott természetesen. Kurva táj. Ráadásul kauciót kértek a szobáért! :)

Ebbe a nagy KÖNYV-be írják bele az embereket :)))

Kisétáltam az utcára, de ez a koszforgatag, az iszonyatos szemét-, és húgyszag, meg a túristák és kulimájszosok zajos keveréke visszakergetett a szobámba, úgyhogy lefeküdtem aludni.

Na ez nem volt túl érdekes, túl sok kép sem készült, de felraktam őket ebbe az albumba.

Holnap kirakom a Bangkoki postot is, megígérem!