Életközeli élmény

VIGYÁZAT! Ez a bejegyzés túl sok részletet tartalmaz ahhoz, hogy ne legyen unalmas a nyájas olvasó számára, de itt az volt a lényeg, hogy én ne felejtsem el az érzést, és a nyájas olvasó most is, mint mindig, csak a második lehetett.
A helyszín: Bronte, az időpont: túl rég, hogy emlékezzek rá (néhány hónapja volt, amikor még nem voltam PROFI szörfös :) ).

Már jó ideje néztem a hullámokat. Láttam, hogy olyan 2-3 méter közöttiek, tehát az én tudásomhoz túl nagyok, de azért gondoltam, hogy legalább egy kis duck-dive gyakorlásra jó lesz, meg hátha egy-két hullámot is elkapok (nagy hullámot elkapni természetesen sokkal jobb érzés, mint egy kisebbet, nem is beszélve az adrenaline-rush-ról :)

Szóval nekiszaladtam, és elég jól is vettem az akadályokat kifelé, viszonylag gyorsan átjutottam a tényleg méretes hullámok alatt, és kiértem a line-up-ra (az a hely, ahol még nem törik a hullám, ezért ott gyülekeznek a szörfösök, hogy a megfelelő hullámra ráevezzenek). Gondoltam pihenek kicsit, és aztán bemegyek (mert akkorra már észrevettem, hogy ehhez még tényleg gyakorolnom kell) de azonnal észrevettem, hogy eszetlen erős a rip (a rip tengeri áramlat, ami a parttól elfele áramol).

Zoli figyeli a lezárt Bronte hullámait (nem látszik annyira durvának, de érdemes összehasonlítani a hullámokat a házakkal):

Ismeretterjesztő intermezzo: A törésnél a sziklákon átbukó hullámok nem tudnak alul visszafolyni (mert ott vannak a sziklák), ezért befolynak a középső, homokos részre, és ott egyesülve visszatérnek az óceánba. Nagy hullámzásnál ez a sodrás kb. olyan erős, mint a Tisza ott, ahol a kis Túr siet beléje. Aki nem látott még ilyet, annak nehéz elképzelnie. Iszonyú erős tud lenni, gyakorlatilag egy láthatatlan folyó alakul ki az óceánban. Két dolgot nem szabad csinálni, ha az embert elkapja a rip:
1) Szembe evezni vele, mert nagy hullámzásnál esélyed sincs hogy előre haladj, ezért szép lassan elfáradsz, kifingasz, aztán meg kivisz az áramlat a nyílt vízre, aztán abból mindenféle bajod származhat. Már ha deszkával vagy, persze, mert úszóként ha elfáradsz, akkor ugye megfulladsz.
2) Pánikolni - Zoli már három embert mentett ki ilyen szituból. Az egyik esetben a bodyboardos srác a pánik miatt annyira kapaszkodott a board-jába, hogy nem volt képes integetni az életmentőnek, hogy mentsék ki. Ezért Zoli tologatta ki a saját boardján.

Mivel tudtam, hogy mit kell csinálni ha elkap a rip, meg már sokszor tapasztaltam, ráadásul Bronte-t ismerem is, nem szartam be, elkezdtem a parttal merőlegesen evezni, hogy kiérjek a sodrásból és aztán szépen kievezzek a partra. A probléma ott volt, hogy a rip rézsútosan vitt ki. A part déli oldala tele van vízalatti, és -fölötti sziklákkal, tehát arra nem tudtam evezni, mert a 2-3 méteres hullámok a sziklákkal számomra kedvezőtlen módon működnek együtt. Így csak a beach közepe felé tudtam evezni, de itt sajnos egy súlyos hibát követtem el (amire persze csak utólag jöttem rá): mivel a sodrás rézsútosan vitt kifelé, ezért nekem arra merőlegesen, azaz egy kicsit a nyílt víz felé kellett volna eveznem. Azonban amikor a háborgó tenger visz a nyílt víz felé, nehéz meggyőznöd magad arról, hogy az tesz neked jót, ha még kijjebb evezel. Úgyhogy sajna a parttal párhuzamos irányban eveztem, ami nem járt túl sok eredménnyel. Azaz kezdetben igen, mert az elején még jó erőben voltam, és a nem tökéletes irány dacára sikerült a line-upig eljutnom kétszer. De sajna itt is hibát követtem el: azonnal a deszkára feküdve el kellett volna kapnom egy hullámot, és a part felé bodyboardoznom. Viszont a hullámok NAGYON nagyon voltak, én meg be voltam szarva, úgyhogy ehelyett az "ok, a következőt elkapom" taktikát választottam, amivel kb. 30mp-alatt megint kint találtam magam a rossebben.

Ezt folytattam néhány alkalommal, kb. fél órán keresztül, amikor éreztem, hogy kezdek nagyon fáradni. (Azt kell elképzelni, hogy kb. gyorsúszásban úszol -eddig- fél órát folyamatosan). Szóval kezdtem fáradni, és egyre messzebb kerülni a parttól. Ekkor jutott eszembe először az a (szó szerint) bénító gondolat, hogy "tényleg, MI VAN, HA NEM TUDOM MEGCSINÁLNI??" Először még csak ebben a formában, nem ment tovább a gondolat, csak szépen éreztem, hogy gyengülnek a karjaim, amikor ez a bizonytalanság rámkúszik.

Összekaptam magam, és minden erőmet összeszedve nekiálltam megint erősen evezni. Na amikor így sem sikerült a többi szörfös közelébe kerülnöm, akkor tört el valami, és azt mondtam, hogy az életem fontosabb, mint a büszkeség, és elkezdtem a legközelebbi (kb. 30 méterre levő) srácnak integetni, aki mintha talán vissza is integetett volna. Pontosan nem láthattam, mert 1mp-ig láttam, kettőig nem, ugyanis a hullámvölgyben még a partot sem lehet ilyenkor látni, magyarul én sem vagyok látható sem a partról, sem a line-upról. Szóval a srác talán visszaintegetett, talán nem, de nem adta jelét annak, hogy vágja, hogy nem tudok kijutni.

Ilyenkor jött megint egy addig soha nem tapasztalt érzés: úgy gondoltam, hogy ha most nem jutok ki, akkor jó eséllyel kisodor a rip a nyílt vízre, és egy óceáni áramlat segítségével meg sem állok a láthatárig, ahol majd 2-3 nap haláltusa után elmúlok, vagy a cápák megesznek, ki tudja. Na ez még nem a sokkoló érzés, hanem a következő: mivel már kb. 40 perce eveztem egyfolytában, annyira kimerültem, hogy nem tudtam tovább evezni, ezért abbahagytam az evezést, az előbbi jövőkép dacára!! Képzeljétek el, hogy a kimerültségnek ez milyen szintjét jelentheti :) Szóval szépen lassan (gyorsan) sodródtam kifelé és dél-felé.

A nagy parti sziklák vonaláig kisodródni nagyon félelmetes érzés (ezeket a parti sziklákat láthatjátok a fotón Zoli fejétől balra), mert egy pici deszkán ülve (ami elsüllyed alattad, mert kb 30 liter a vízkiszorítása) észreveszed, hogy milyen kis hangya vagy az ott jelenlevő többi erőhöz képest. Na, amikor a szikláknál már száz méterrel kijjebb vagy, és már nem a parttal vagy szemben, hanem az 50m-es parti sziklákkal, akkor ez az érzés már megsemmisítő. Főleg azért, mert ismerem a vízimentők viselkedését ilyen helyzetekben: ha erős a sodrás, mindenkit azonnal (kb. 5 perc alatt) kihoznak a vízből, ugyanis az áramlatok az első számú haláleset a partokon, kb. 100-szor gyakoribb, mint a cápa, meg egyéb támadás. Szóval nagyon komolyan veszik. Amikor már nem nagyon láttam a part homokos részét, ráadásul a hullámzás miatt csak néha láttam a partot egyáltalán, jogosan gondolhattam, hogy a vízimentők szimplán nem vettek észre.

Ezért gondoltam, hogy az egyetlen esélyem, hogy a parti sétány tetején sétáló túristáknak próbálok jelezni. Fütyültem iszonyú hangosan (persze tök értelmetlen), meg integettem. Megnéztem, hogy ők még épp olyan messze vannak, hogy ha integetnének, akkor én látnám azt, úgyhogy bíztam benne hogy sikerül. Persze senki nem vett észre. Végső kétségbeesésemben már a deszkát lóbáltam a fejem fölött, de ez is eredménytelen volt.

Ilyenkor már úgy gondoltam, hogy nemcsak reális esélye van, hogy meghalok, hanem hogy -mivel minden kijutási lehetőségem megszűnt- sajnos ennek az esélye lényegesen nagyobb, mint annak, hogy túléljem. Na ez egy szar érzés. Nehéz leírni, de nagyon kemény. Azért is írom le ezt az egészet ilyen részleteiben, hogy sose felejtsem el. Amikor csak azt érzed, hogy bárcsak egy álom lenne, és most felébrednél. Meg hogy milyen sok mindent szerettél volna még csinálni az életben. Azt kell hogy mondjam, hogy kifejezetten szomorú voltam, hogy láttam ennek a (nagyapám szavaival) szépreményű gyereknek a végét.

Arra azért büszke vagyok, hogy ezzel a tudattal sem pánikoltam, pedig időről-időre fizikailag éreztem, ahogy a testem kezdene pánikolni, elgyengülni, és nekem erővel kell visszanyomnom a folyamatot.

Igazából nehéz felidéznem, mert amikor a legmélyebbre süllyedtem, akkor hallottam meg a kiáltást. Először nem láttam semmit a hullámoktól, de aztán megláttam a ski-s életmentőt, ahogy evez felém (jellemző, hogy akkor láttam meg a kb. 3 méteres deszkájával, amikor már úgy kb. 20 méterre volt tőlem)

Ezt az érzést is nehéz leírni, de nagyon hasonló ahhoz, amikor egy rémálom tényleg véget ér, és felébredsz, minden egyszerűen pompás lesz, eszméletlen boldogságot nyújt minden apróság! Amikor hazamentem később pl. tök nagy örömöt okozott, hogy ha akarok, akkor csak simán felkelek a kanapéból, és kimegyek a konyhába, és ezt megtehetem amikor csak akarom, tök egyszerű. :) Nem tudom miért volt ez olyan nagy öröm, de az volt. Szóval beszélgettem a sráccal, mondtam hogy bocs, meg milyen gáz ez, mondta hogy nem gáz, ő ezért van itt, és milyen jó, hogy nem vagyok félhalott, akkor milyen nehéz lenne kivinni, meg hogy nem én leszek az utolsó a mai nap, mert az iszonyú sodráshoz most erős, és ugyanolyan irányú szél is párosul. Mondta hogy megvárjuk, amig ideér Bondi-ról a jet-ski, addig csak pihenünk.
A jet-ski meg is érkezett, annak a vezetője is végletesen nyugodt volt, látszott, hogy ezredszerre csinálja a dolgot, meg se dobban a szíve tőle. Persze amikor aztán félig a vízben hasalva a jetski úgy 50-60-nal kivontatott a partra folyamatosan tartva a sebességet, hogy a két hatalmas hullám között a völgyben haladjunk, akkor azért megint helyreállt az adrenalin-szintem, de más esemény akkor már nem történt. Kimentem a partra, leültem Peri mellé, aki mondta, hogy már gondolta is, hogy lassan utánanéz, hogy mi lehet velem, mert régóta kint vagyok :)

A történetnek még ennyi utóélete volt, hogy a magyar buliban Darling Harbour-ban néhány nappal később Csabi (akivel akkor találkoztam először az eset után) azzal köszöntött, hogy hallom Bronte-n kimentettek a vízi mentők. Tekintve hogy Sydney egy 4 milliós város, kicsit meglepő, hogy a kb. 5 közös ismerősből valaki pont ott volt a parton, amikor ez történt :)

Na, hát ennyi.